• images/Molnar_Ferenc_Egykettoharom/123_fb_slide_2016_11.png

Abrakadabra 2017

Hogyan válik a csóró sofőrből egyetlen óra leforgása alatt virtigli nemes? Mi sem egyszerűbb. A modern Pygmalion, azaz Norrison bankigazgató, és teremtménye, Fuss Antal közös metamorfózisa az ezredforduló utáni Magyarországon keserűbb üzenetet közvetít, mint száz évvel ezelőtt. (Hegedűs Barbara írása Cultura Magazinban jelent meg.)

Az Egy, kettő, három az Átriumban ?Van, aki Molnár Ferencből csak a Pál utcai fiúkra emlékszik, a színházba járók azért tisztában vannak vele, milyen kiemelkedő színpadi szerző volt. Félig-meddig elintézetlen ügy ő a magyar irodalomtörténetben, zsenialitását épp olyan sokan ünneplik, mint ahányan fitymálják felszínességét, vagy intézik el megengedő, de fölényes kézlegyintéssel: a színi hatáskeltés mestere csupán, ügyes iparos, nem több. Az azonban kétségtelen, hogy nemcsak saját korában volt népszerű, három emberöltő alatt megtartotta egyedül- és időtálló tekintélyét itthon és külhonban is. A közönség a mai napig tódul bármely teátrumba, ha az Molnár-színművet tűz műsorra, s ez nem lehet véletlen. A Játék a kastélyban és a Liliom szerzőjének életműve tutti siker, őrajta mindig teltház van, a közönség önfeledten nevet, ugyanúgy, mint száz éve tehette. Óramű-pontossággal ketyegő poénjai – letűnt, elmosódott világ és életforma ide vagy oda – tökéletesen ülnek 2017-ben is.
alfoldilugosi 9471 844x380
Az Egy, kettő, három ellenállhatatlan humora ellenére az epésebb darabjai közé tartozik: nem csak barack, inkább figyelmeztető koppintás a kapitalizmus kobakjára. Technikailag is kétségtelenül bravúros mű, hiszen az egyórányi cselekmény percre pontosan egy órán át tart – a kerettel együtt lesz másfél órányi a játékidő -, s olyan sodró események közepébe rántja a nézőt, aminek a legkérgesebb szívű kritikus sem tud ellenállni. Norrison bankigazgató úrnak hatvan perce van rá, hogy nevelt lányát, no és önmagát megmentse a szégyentől: a dédelgetett gazdag kisasszony ugyanis titokban hozzáment egy taxishoz és közös gyermeküket hordja a szíve alatt. Szülei egy óra múlva érkeznek, ennyi ideje van tehát Norrisonnak arra, hogy a Munkáspárt-hívő, hosszú hajú, toprongyos figurából makulátlan kapitalistát faragjon. Megindul a gépezet, hogy a senkiből Valaki váljék, hogy a plebs szerény képviselőjét gyorsdaruval emeljék a felső tízezerbe, s Norrisonnak olyan hibátlan és a szíve mélyéig szervilis gárda áll rendelkezésére, hogy a lehetetlennek tűnő feladatot – abrakadabra, egy, kettő, három – másodpercre pontosan teljesíti. Az Egy, kettő, három tulajdonképpen a világ bármely pontjának bármely érájára könnyen aktualizálható, hiszen pöffeszkedő nagytőkések/gazdagok, lázadó fiatalok és szolgalelkű inasok mindig voltak s lesznek. Billy Wilder például remek hidegháborús komédiát forgatott belőle, Norrisonból Coca-Cola-igazgatót, a fiatalemberből pedig kelet-berlini kommunista taxisofőrt csinálva. Znamenák István rendezése is reagál a korszellemre: víziójában az aktuális hatalom ideális embere készül el a semmiből egyetlen óra alatt, s nehéz nem asszociálni rögtön mondjuk egy év alatt meggazdagodott gázszerelőkre, vagy Gucci-táskával rohangáló, magabiztos, bár szerződéssel nem rendelkező tanácsadókra. Az előadás vége felé – sajnos – direkt szállóigékkel is rásegítenek az értelmezésre, nyüzsögnek a színpadon a „rosszabbul élünk, mint egy éve”, és hasonló unásig ismert korfrázisok, a nevezetes végszóval („az, amit maga az egész emberiségnek nevez, az... szégyellje magát.”) pedig Alföldi áttöri a negyedik falat, félreérthetetlenül a nézőtérnek címezve Molnár akkor is, most is indokolt figyelmeztetését.
123 szatorydavid alfoldirobert lenardtlaura foto dudaserno másolatSzerencsére azért általában nem ennyire közvetlen az áthallás. A szerencselovag Fuss Antal (Szatory Dávid) megmarad sofőrnek, Norrison (Alföldi Róbert) is bankárnak, Lydia (Lénárdt Laura) pedig definiálatlan „gazdagkisasszonynak”, nem beszélve Norrison akkurátusan olajozgatott fogaskerekeiről, a titkárokról, titkárnőkről és üzletfelekről, akik a modern, színpompás, mégis ridegnek és embertelennek ható díszletben hadarnak, rohangálnak, veszekszenek, utasítanak, lázadnak és hajlonganak másfél órán keresztül. Néha kifejezetten nagy a tülekedés, annyian vannak egyszerre az Átrium színpadán, de ritkán akadályozzák egymást vagy fékezik a tempót. Az előadás ritmusa kifogástalanul pereg és épp a megfelelő pillanatokban áll takaréklángra: Molnár Ferenc bizonyára elégedetten bólogatna, ha látná a Znamenák diktálta iramot, a biztos kezű, megfelelően időzített lassításokat, és Alföldi Norrison-ját.

A színész aznap már másodszorra játszotta a szerepet, talán ennek volt köszönhető a néhány megbicsaklás és szövegbaki, de az alakítás végig duzzad az energiától – Alföldinek jár a nyelve, mint a rokka, épp, ahogy a szerző annak idején megálmodta. Norrison igazi cinikus diktátor, aki – „olaj, olaj” – színleg gazsulál a beosztottjaival, persze kizárólag azért, hogy az ember formájú gépek minél nagyobb hasznot hajtsanak neki. Alföldi nem is igyekszik, hogy különösebben megkedveltesse a karaktert a közönséggel: a bankár néha mintha eltöprengene tette aljasságán, aztán gyorsan továbblép, sebességgel, cselekvéssel téve az önreflexió ördöge ellen. Amikor kiderül, hogy szeretője, Begónia csalja a tisztes férjet és családapát az üzlettársával, Felix-szel (Debreczeny Csaba), inkább örülünk a fordulatnak, mint hogy megsajnálnánk. Fuss Antal pedig méltó tanítványnak, könnyen gyúrható alapanyagnak bizonyul. Szatory Dávid alakításában a becsületes munkásember, aki korábban még borravalót sem fogadott el soha, pazarul rohad el egyetlen óra leforgása alatt: én-feladásának gyorsasága és tökéletessége még a vén róka Norrisont is meglepi. Csak mi nem csodálkozunk: Közép-Európában, 2017-ben ahhoz már túl sokat láttunk. ?


Hegedüs Barbara
A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

Július 2017
H K Sz Cs P Szo V
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6