Szembenézés, bekapcsolás, megmérettetés

Beszélgetés Fehér Balázs Benővel

Végzős színészként a harmadik rendezésén van túl Fehér Balázs Benő. A huszonhárom éves fiatalember legutóbb Boris Vian Tajtékos napok című művét álmodta színpadra, az előadás a POSZT OFF programjában nagy sikert aratott a közönség és a szakma körében is. Izgalmas helyzetet kínál az általa rendezett Bűn és bűnhődés is, ezt az előadást egyszerre csak egy néző nézheti, a jegyekre licitálni lehet. Nyáron színészként kapott különleges feladatot: Az Őrült Nők Ketrecében Jean-Michelt, a főszereplők fiát alakítja.

— Hogy jön olyan helyzet, hogy egy színészhallgató egyszer csak elkezd rendezni az egyetemen? Hogy lettél színész mellett rendező?

feherbalazsbeno hevergabor foto orultNokKetrece proba foto meszaroscsabaFekete Ádám dramaturggal belső indíttatásból Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című művével kezdtünk el foglalkozni. Mindketten vágytunk arra, hogy megcsináljuk színházban. Másrészt rengeteg kérdésem volt a színészettel kapcsolatban. Nem azzal, hogy szeretném-e ezt csinálni, hanem az osztálytársaimat jobbnak láttam magamnál. Talán e kezdeti kérdések, problémák vezetettek oda, hogy rendezéssel kezdtem foglalkozni, konkrétan a Bűnhődéssel.

— Ez az, amit egyetlen nézőnek játszanak a színészek?

Igen, a Jurányiban lehet megnézni az előadást. Licitálni lehet minden előadás egyetlen jegyére. Régebben a szakmabelieknek mutattuk meg, a tanárainknak, de szerettük volna kinyitni a „civil" nézőknek is. Aki a legtöbbet ajánlja egy jegyért, az nézheti meg az adott előadást. Decemberben kezdtük el a licitálást. Azóta tizenhat előadás volt belőle, ami tizenhat nézőt jelent.

— Milyenek a tapasztalatok? Speciális élmény lehet, hogy tizenvalahány színész egy embernek játszik, mindkét oldalon. Nem lenne jobb kiállni háromszáz néző elé és ott meghajolni? Vagy ez máshogy működik?

Úgy működik, hogy a főszereplő, Raszkolnyikov székébe ültetjük a nézőt. Nem késztetjük cselekvésre, de felajánljuk, hogy eljátssza a „szerepet". Ő dönt: ellenáll vagy bekapcsolódik. Színészi szempontból azért izgalmas, mert nagyon kell figyelni arra, hogy a néző hogyan reagál. Különféle attitűddel érkeznek. Általában azzal, hogy meg szeretnének felelni a tizenhárom, nekik játszó színésznek, és emiatt reflexszerűen bizonygatják, hogy igen, értik, mi van, figyelnek, de ez a bizonygatás pont azt eredményezi, hogy valójában érzékileg nem tudnak részt venni az előadásban. Ezt is fel kell tudnunk oldani.

— Ez menet közben történik, mondjuk hátul jeleztek egymásnak?

Nem. Mindenki, aki bent van, megérzi az attitűdöt, amivel találkozik. Ha van rá igény, beszélgetünk is utána a nézőkkel, de valakinek az tesz jót, ha egyedül marad. Fel szoktam ajánlani a lehetőséget a megbeszélésre. A legerősebb visszajelzés az volt, amikor egy középkorú férfi azt mondta, hogy ez az élmény hozzásegítette őt egy nagyon erős családi tragédia feldolgozásához. Persze ez nyilván nem ilyen gyorsan történik, de egyáltalán, hogy ezt megosztotta velünk, hogy felmerült, hogy ez segíthet neki, az szerintem a legtöbb, amit egy előadással elérhetünk.

— Rendeztél még két előadást, a Hitgyógyászt és a Tajtékos napokat, az egyik tavaly, a másik idén szerepelt a POSZT OFF programjában, igen nagy sikerrel. Ezeken ugyan több néző van, de mindkét előadás sajátos térben, vagy helyzetben játszódik. Miért játszol ezzel: térrel, közeggel, kontakttal? Nem elég, hogy leülnek egymás mögé sorban az emberek, és nézik a színpadot? Ezek elég erős hatások.

Fehér Balázs Benő a Téli utazás c. előadásban. Fotó: Dudás ErnőEz a fajta közvetlenség a nézővel részemről inkább ösztönös. Az egyoldalú befogadás, ami nem vár reakciót a nézőtől, számomra unalmas. Nem akarom, hogy biztonságban érezze magát a néző, nem úgy értem, hogy fenyegetve legyen, hanem, hogy intellektuális és érzéki értelemben bekapcsoljon. Ezzel valóban próbálunk játszani, a játékmódot is befolyásolja minden alkalommal. Afféle jóleső súlyt szeretnék a nézőkre helyezni, hogy valamilyen módon részesei legyenek a dolognak. A Bűnhődésben ez a gesztus egyértelmű, a Hitgyógyász esetében a színészek egy kis térben közvetlenül beszélnek a nézőkhöz – ez a színészeknek is jó, mert mindig más reakciót kapnak a nézőktől. Ilyen formában fokozottan érződik a nézői reakció.

— Színészként mi adta neked a legtöbbet az egyetemen?

A Peer Gynt, mert egyrészt jókor jött: harmadik év végén, amikor kicsit megéreztük, hogy nem lesz több dolgunk az egyetemen, elkezdünk szétszéledni, másrészt maga az anyag az a gyávaságaimmal való szembenézésre késztet. Az ötödik felvonásban játszottam Peert, ami visszatekintés nyolcvanéves korából eddigi életére. Nem az volt a fontos, hogy mennyi idős, hanem a félelmei, amikkel szembe kell szállnia. Peer Gyntnek kisiklik az élete. Jelszava, hogy légy önmagad. A jelszó valódi tartalmával való szembenézés az ötödik felvonás konfliktusa.

— Ezt is speciális helyen játszottátok, a filmes tanszék kertjében. Sőt, a híres hagymahasonlatot a kerti sufniban mondod el. Az milyen élmény, hogy változó, természeti közegben teremtetek színházat, vagy éppen hogy lekiabálnak a lakók a próbák vagy előadások alkalmával?

Zsótér Sándor rendező – az osztályfőnököm – mindig azt mondta: szembeszállni a természettel. Nem tudunk olyan természetesek lenni, mint egy mókus, ami épp fölszalad a fára. Azt tudomásul kell venni, hogy amiben játszom, az több, mint én, és ez ad valamifajta plusz akarást, hogy ezzel szembemenjek, másrészt egy gazdag, élő környezeteben folyamatosan történnek olyan dolgok, amik hirtelen más értelmezést adnak az egész szövegnek (harangoznak a háttérben), vagyis ha megszólal egy harang egy bizonyos mondatnál, akkor az aláhúzza, vagy éppen ellenpontozza az adott szituációt. A környezet történéseire folyamatosan figyelnünk kellett. Van egy jelenet, amikor a legvégén találkozik Solvejg és Peer, ezt Ostorházi Bernadettel egy sírgödörben fekve játszottuk. Egyszer leszállt mellénk négy galamb, és körbeálltak minket. Csodálatos volt. Múltkor a haldoklásos jelenetem alatt eleredt az eső. Egy résznél összekentem magam sárral, és a legvégén, amikor jött Solvejg, az ereszben összegyűlt esővíz alá mentem, hogy megtisztítsam magam. Ezek olyan apró változások, amik nekem is sokat adnak, és a néző is észleli, hogy ezek ott megszülető ötletek.

— Hogy találkozik benned a színész és a rendező én? Amikor színész vagy, akkor is próbálsz úgy figyelni, mint egy rendező, és amikor rendező vagy, színészként is gondolkodsz?

Rendezőként segít, hogy színész vagyok. Segít, mert megvan a vágyam, hogy lássam, milyen folyamatoknak kell lezajlania egy színészben. Jobban látom a gátlások okát, kísérletet tudok tenni azok feloldására – ez mind abból ered, hogy állok a másik oldalon is. Színészként elhagyatottabb vagyok, kevésbé segít a rendező énem, sokszor inkább csak arra ad lehetőséget, hogy „én ezt nem így csinálnám, és az úgy mennyivel jobb lenne", ami gőg, és idővel levetkőzöm. Mindig a saját feladatommal kell foglalkoznom, nem a máséval – ezzel nem azt mondom, hogy a színésznek nem kell ötletet hoznia, dehogynem, de a saját szerepével kell foglalkoznia. Egy próba akkor működik jól, ha mindenki felelősen a saját dolgával törődik.

— Szerepet kaptál Az Őrült Nők Ketrece című musicalben, Jean-Michelt játszod, ami a klasszikus szerepköröket illetően bonviván szerep. Ez klasszikus musical lesz?

Feher Tibor Jozan Laszlo Feher Balazs Beno es Nagy Daniel Viktor Az Orlt Nok Ketrece olvasprobajan foto Meszros CsabaA próbák alapján nagyon úgy tűnik, hogy nem... Megpróbáljuk megfogni az emberi oldalát, nem sémák szerint mutatunk egy szerelmes bonvivánt, hanem meg akarjuk keresni a motivációját. Nem egy negédes szépfiú, hanem egy srác, akinek nagyon határozott célja van, amit minden körülmények között el akar érni. Egy ügye van: hogy összejöjjön a házassága, és ne derüljön ki, hogy a szülei melegek. Az a fordulat érdekes benne, hogy a közeget és a gondolkodást, amiben gyerekkora óta mozog, amit muszáj elfogadnia, és amúgy – nem problémamentesen ugyan, de – el is fogad, egyszer csak felülírja benne a szerelem, a saját érdekei. Annyira elvakítja, hogy még a saját szüleit is elárulja és meghazudtolja. Először nem látja át, mit tesz, hiszen az a bizonyos cél lebeg a szeme előtt, amit tűzön-vízen át meg akar valósítani. Az igazán szép az lesz, amikor ráismer arra, hogy elárulta a szüleit.

— Ez a második munkád Alföldi Róberttel, ő rendezte a Kabaré vizsgátokat, amit a Nemzeti Színházban mutattatok be. Hogy adódott, hogy ismét együtt dolgoztok?

Azt nem tudom, erről a rendezőt meg a producereket kell megkérdezni, ők csinálták a szereposztást. Számomra megtisztelő, és minden tekintetben kihívás volt a felkérés: a szerep is, a helyzet is, a munka is. Nagy örömmel vállaltam. Fontos szempont volt, hogy a Kabaré után úgy éreztem, maradtak szakmai tartozásaim Alföldi felé, és reménykedem, hogy ebben szerepben ezeket tudom törleszteni. Másrészt prózai osztályban végeztem, és ugyan volt zenés kurzusunk, Horváth Csaba és Oszvald Marika vezetésével, de önmagában a feladat újdonság számomra. Örülök a lehetőségnek, mert az énekhangom önmagában nem predesztinálna a szerepre, de mégis bíznak abban, hogy ezt a figurát tudom majd képviselni. Borzongat a feladat és vágyom a megmérettetésre.

— Hogyan dolgoztok?

Alföldi viszonylag kész, stabil dolgokat kér általában, az ok-okozati összefüggésekre és a közlés tartalmára teszi a hangsúlyt, közben sok mindent megmutat. mint egy koreográfiában, meg kell találnom, hogy melyik elemet hogy töltöm meg. A Kabaréban ez a munkamódszer újdonság volt számomra, de most már tudtam, hogy így lesz, amire készülnöm kellett, mert általában olyan rendezőkkel találkoztam, akik a megvalósítást a színészre hagyják, és sokkal inkább szándékokból vezetik le a cselekvéseket. Alföldinél fordítva. Ez kívülről befelé való építkezés, ami számomra nehezebb feladat, de különösen tanulságos munka. Rendezőként is nagyon hasznos találkozni vele, aki ennyire határozottan képviseli, mit akar, és ennyire ösztönösen tudja, kinek mi áll jól, és azt kéri. Stohl Andrással és Hevér Gáborral próbálom a legtöbbet. Nagyon izgalmas ilyen rutinnal és tapasztalattal rendelkező színészekkel dolgozni, figyelni őket, hogyan próbálnak. Nagyon jól. Ebben a kívülről befelé haladó munkamódszerben hirtelen, egyik pillanatról a másikra tudnak nagyon jó megoldásokat hozni, és nagyszerűen egymásra vannak hangolva Alföldivel. A felkészültség is elképesztő, amivel bejönnek egy próbára. Van mit tanulnom.

— Milyen munkáid vannak még?

Július 12-én mutatjuk be az előadást az Átrium Film-Színházban, majd júliusban szinte végig játsszuk. Szeptember 6-án lesz a bemutatója Donizetti Csengő című operájának az Operaház melletti Sfinx teraszon, ezt én rendezem. Az addigra végzős rendezőhallgatók közül még hárman fognak ott létrehozni egy-egy produkciót, illetve az osztálytársam, Viktor Balázs, akit a Philoktétész című rendezése alapján választott ki Anger Ferenc – engem pedig a Hitgyógyásznak köszönhetően. Utána pedig, ha minden jól megy, a Vígszínházban játszom néhány szerepet, illetve az évadban egészen biztosan dolgozunk a Kultúrbrigáddal egy újabb előadáson is, amit én fogok rendezni.


Interjú: N. I. D.

Fotók:

Fehér Balázs Benő és Hevér Gábor Az Őrült Nők Ketrece próbáján, fotó: Mészáros Csaba

Fehér Balázs Benő a Téli utazás című előadásban, fotó: Dudás Ernő

Fehér Tibor, Józan László, Fehér Balázs Benő és Nagy Dániel Viktor Az Őrült Nők Ketrece olvasópróbáján, fotó: Mészáros Csaba

Május 2017
H K Sz Cs P Szo V
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4